Sokadszorra is ugyanúgy végződött. Megint nem sikerült, így újra a padlón kötöttél ki. Megpróbáltad, mert azt gondoltad, hogy most másképp lehet. Hogy ezúttal valami isteni hátszél hatására összejön. Most végre megkapod, a tiéd lesz, úgy ahogy azt annyi éjszakán át megálmodtad. Hogy rásegíts, mantráztál, meditáltál, gyakoroltad a vonzást, úgy, ahogy azt hallottad, megtanultad. Aztán feszülten vártad a nagy csodát, hogy bekopogtasson életedbe, mondván, hogy te aztán mindent megtettél érte. El is indult valami, és talán a jó ígéretével kecsegtetett, de végül kiderült, hogy ez sem úgy alakult, mint ahogy arról ábrándoztál. Újra ugyanazt a kört futod, cél nélkül, erő nélkül, végkimerülésig.
Úgy érzed, hogy minden hited, motivációd odalett. Nem sikerült, és megint a kudarc fájdalmas és nyomasztó terhével kell szembesülnöd. Ezért hát feladod. Igaz, elméletben tudod, hogy a bátorság és kitartás előbb-utóbb meghozza jutalmát, de már nem érdekel. Már nem akarod, és nem hagyod, hogy a sors kénye-kedve szerint játszadozzon veled. Megtanultad a leckét, lehúztad a redőnyt, és reményeid szerint jól elvegetálgatsz életed végéig abbéli reményeddel, hogy így majd senki nem bánthat, és a sikertelenség sem ver nálad tanyát. Szájon csókolt a közöny, már nem dúlnak benned nagy érzelmi viharok.
Ezt mélyen legbelül meggyőződéssel így gondolod. Egyszerűbb lesz így az életed, hiszen semmiféle felelősséget nem kell érte vállalni. Berendezkedsz az egyszerűségre és kényelemre, kockázatnélküliségre. Csakis rövidtávú célokkal, ami a túlélésről és a napi rutinról szól. De előremutató tervekkel már nem készülsz. A komfortzónád kényelmed kiszolgálója lesz, ami csak a megszokott, ismerős napi rutint adja.
Évekig elvegetálhatsz így. Mindenféle öröm és impulzus nélkül. A megszokás ismerős társaddá lép elő, és azt gondolod, hogy ez jól is van így. Vele maradsz, nem hagyod el, hű leszel hozzá. Mert a szűk világodban minden kiszámítható, átlátható, ismerős és nyugalmas. Ugyan néha eszedbe jutnak a régi emlékek, amikor vad voltál, és vállalkozó természetű. Amikor semmilyen kudarc nem törte le a szarvad. Amikor még kihívásként éltél meg minden lehetetlen küldetést. Ezek a sziporkázó emlékfoszlányok néha nosztalgikus hangulatba hoznak, és elmerengsz rajtuk. Aztán megembereled magad, és a múltból visszafordulva, arccal előre folytatod a jól bevált egyhangú életedet. Érzelmek hibernálva, vagy dunsztba rakva, de leginkább csak elfojtva, megtagadva. Hited szerint ugyanis már nem szolgálnak téged.
A szomszédok néha hevesen vitatkoznak, elutaznak, hangosan nevetnek, vagy épp szeretkeznek. Élik az életüket, annak felvillanyozó, vagy épp kimerítő teljességében. Mint az olaszok, sosincs náluk csend. Néha füleled az életüket, párbeszédeiket, amik arról szólnak, hogy vannak ugyan problémáik, de izgalmas kalandjaik, boldog perceik is. Olyanok, amikről te már végleg lemondtál. Néha elutaznak, és viháncolva érnek haza. Olyan pillanatokat élnek, amitől te már végképp elbúcsúztál. Saját elméd áldozata lettél. Az áldozatiságból pedig kőkemény munka kikecmeregni.
Aztán egy nap arra ébredsz, hogy zsibbad a balfeled. Mozdulnál, de minden egyes mozdulat fájdalommal tölt el. Szinte levegőt sem kapsz. Percekig fel sem fogod, hogy mi történik. Hirtelen elfog a jeges rémület. Mi lehet ez? Egyre rosszabbul vagy, már levegőt venni is nehéz.
Ekkor ébredsz rá, hogy bármilyen rossz megtörténhet veled. Bármikor jöhet baj. Akkor megcsap az elmúlástól való félelem. De a ráébredés is. Hisz még annyi időd lehetne. Még annyi minden megtörténhetne. Akár a boldogság is rád találhatna. Vagy valamilyen izgalmas munka. Még élhetnéd az életedet úgy, mint a szomszédaid, viháncolva, örömtelin. Nem lehet, hogy csak ennyi az élet, nem lehet, hogy csak a szürke hétköznapok, a rutin és a megszokás. De miért történik ez így?
Hirtelen felébredsz, és bevillan a válasz. Mert elakasztottad magadban az élet áramlását. Mert annyi csalódás és fájdalom után úgy döntöttél, hogy önként költözöl a lelki lakatlan szigetedre. Egy láthatatlan szögesdróttal körbevetted magad, hogy oda még véletlenül se hatoljon be semmilyen élmény. Még riasztó rendszert is telepítettél. Véget vetettél a lélekrablók kalandozásainak, hogy többé ne bántson senki, semmi. Ezzel együtt viszont megfosztottad magad az életörömtől is. Aztán kis idő múlva a tested fellázadt, jogos jussát követelve. Mert sokáig büntetlenül nem viseli el a fásultságot, a közönyt, az ürességet.
Tudat alatt szabotáltad önmagadat, és így vonzásod sem működött. Mivel ellenállsz a változásnak, nem áramolhat semmilyen jó élmény. Olyan, mintha ellőnél egy nyilat, ami gumipókkal az íjadhoz van rögzítve. Egy darabig eljut, de a rugalmas gumi visszarántja, és jó esetben nem csap homlokon. A vágyaid is elindulnak a megvalósulás irányába, de a tudattalan be nem gyógyult sérüléseid visszarántják.
Változatos formában vagyunk képesek szabotálni önmagunk előrehaladását. Úgy, hogy közben erről még csak tudomásunk sincs. Nem merünk változtatni, önigazolásokat gyártunk. Kifogásokat fogalmazunk, hogy miért nem lépünk előre. Megmagyarázzuk, hogy még nincs itt az idő, még nem vagyunk rá készen. Halogatunk, nem tesszük vágyainkért, vagy egész egyszerűen csak hagyjuk elmenni magunk mellett életünk nagy lehetőségeit. Kockázatmentes élet, de egyben üres is. Nem bánt senki, de örömöd sincs benne.
Lehet, hogy azt gondolod, hogy ilyen csak másokkal fordul elő. Ha megéled az álmaidat, ha beleállsz a kihívásokba, ha felvállalod a kényelmetlenséget a fejlődésedért, akkor téged a fent leírtak nem fenyegetnek. A kitartást akkor is vállalod, ha épp nem rózsás a helyzeted. (Mert úgy könnyű kitartónak lenni, ha minden a forgatókönyv szerint alakul). De ha nem emlékszel arra, hogy mikor éltél meg euforikus örömöt, ha nem hiszel abban, hogy végül minden jól alakul, ha a helyzet szabja meg az magadhoz való viszonyulásodat, akkor téged is érint az a probléma, akkor te is elnyomod az érzéseidet. Akkor meghunyászkodtál, és hagytad elpusztulni belső motivációdat, és szépen lassan szeretet forrásodat is elapasztod.
Azért valahol a mélyben ott van ám a hited maradék morzsája. Van ott még parázs is, és ahol az van, tűz is csiholható. Maradt még benned lendület is, csak elnyomtad tudattalanul. Megtalálnád a válaszokat, ha keresnéd, csak előbb a kérdéseidet kellene megfogalmaznod. Ami arról szólna, hogy akarod-e tényleg a változást? Hogy szeretnél újra bizsergető örömöt érezni. Hogy végre megértsd, hogy ki is vagy valójában.
Mert ha igen, nem halogathatod tovább azt, hogy szembenézz önmagaddal. A félelmeiddel, a fájdalmaiddal, a fel nem dolgozott érzelmeiddel. Nem lesz lejtmenet. De lassan rájössz, hogy nem kívülről kell várnod a csodát, azt magadban teremtheted meg. Ha elindulsz önmagad felé. Ha hajlandó leszel rá. Mert ha végre igen, akkor aktiválod a teremtő energiáidat is. Tudod mit? Életed legizgalmasabb utazása az lesz, amit önmagad felé teszel meg.
Ha hasznosnak érzed ezt az írást, kérlek segíts másokhoz is eljuttatni megosztással.
