Érzelmi sérülések Kapcsolatok

Ha sérül az anya-lánya kapcsolat

Érezted már azt édesanyáddal való beszélgetés után, hogy elfáradsz lelkileg, hogy szomorúvá tesz, vagy ürességet érzel? Esetleg nem mersz neki a sikereidről beszélni, mert úgy érzed, nem örül neki, és lelkifurdalásod lesz miatta? Érezted azt, hogy nem támogat, nem örül a boldogságodnak, vagy irányítgat, nevetségessé tesz, manipulál? Netán féltékeny az eredményeidre?
Nem nagyon beszélünk róla, pedig sok nőt érint a probléma. Pedig a legtöbb anya mindent megtesz a gyerekéért, amire csak képes.
Viszont generációs örökségként adjuk át egymásnak tudattalanul a fel nem dolgozott anyai sérüléseinket, és bármennyire is igyekszünk a lehető legtöbbet adni gyerekeinknek, saját mintáink nagyon erős hatást gyakorolnak arra, ahogy anyaként létezünk.
Van persze olyan is, hogy egy anya nem várja gyerekét, és nem minden esetben képes őszintén szeretni őt. Van, hogy még nincs felkészülve az anyaságra, vagy a kapcsolatát nem érzi rá alkalmasnak. Vagy őt sem szerették jól.
Ezt azonban nem merik felvállalni a társadalom (főleg a nőtársak) megbélyegzése miatt. Mi nők hajlamosak vagyunk egymást elítélni, pedig nincs belelátásunk mások motivációiba. És vannak, akik ősanyaként azt gondolják, hogy aki anyává válik, az ösztönből jól kell, hogy működjön. Pedig sokszor erre semmiféle mintánk nincs. Ezért aztán ez a kérdés tabu marad. Ez pedig eszkalálhatja a problémát.
Az anyai működés széles skálát ölel át az óvó, támogató, szeretettel kapcsolódó minőségtől egészen a lelkileg, vagy testileg is bántalmazó, abuzív szintig. Ennek az írásnak természetesen nem az a célja, hogy felelőst keressen, sokkal inkább gondolatébresztő célú, hogy ezekre a tudattalan folyamatokra rálássunk, és azt megértsük.
Életünk első és egyik legfontosabb kapcsolata az édesanyánkkal való kötődés. Az első impulzusok tőle érkeznek, és az újszülött számára mindent az anya testesít meg. Ő az étel, a biztonság, a törődés, a melegség, a szeretet. Ennek módjából pedig messzemenő következtetéseket vonunk le önmagunkról, a világról, és más emberekről is. Ebből alakul ki bennünk az énképük alapja: hogy mennyire látjuk magunkat szerethetőnek, elfogadhatónak.
Ha az anya érzelmileg sérült, akkor nem tud meghittséggel kötődni a gyerekéhez, nem tud igazán reagálni az igényeire, és nem tud kettejük között kialakítani igazán mély érzelmi intimitást. Ha testileg, vagy lelkileg bántalmazó, akkor mélyen a lelkünkbe ivódik, hogy a világ nem biztonságos, és nem kiszámítható. Hogy a szeretet akár fájdalmas is lehet. Ha ő nem szeret úgy, ahogy azt igényeljük, akkor elfogadjuk, hogy nem vagyunk szerethetők. Nem őt fogjuk megkérdőjelezni, hanem saját magunkat, mert a gyerekek így működnek. Ez később felnőttként a párkapcsolatunkra is rányomja a bélyegét. Sokan válnak általa kapcsolatfüggővé, olyanná, aki folyamatosan éhezi a visszacsatolást a szerethetőségéről.
De mitől is alakulhatnak ki ezek a sérülések? Tény, hogy a történelemben fellelhetjük mély kollektív traumák nyomait, amelyeket fel nem dolgozottságuk miatt cipelhetjük mi nők tovább generációkon át. Ez pedig arról szól, hogy a nőt kevésbé tartják értékesnek a patriarchális berendezkedésű társadalmak. De ha világunkban körülnézünk, napjainkban is jellemző, hogy a kevésbé civilizált társadalmakban még mindig értéktelenebbnek tartják a női nemet, akik a férfi preferenciáknak megfelelően pozicionálják önmagukat. Ennek megfelelően pedig bármilyen – fizikailag is fájdalmas – áldozatra hajlamosak, amelynek tétje sok esetben az életben maradásuk, vagy az érvényesülésük. Ha kell, elnyomják igényeiket, álmaikat, és idomulnak az elvárásokhoz.
A nők szerepéről ismert közszereplők ma is előszeretettel értekeznek, amivel burkoltan, vagy nyíltan üzenik, hogy a nők ne akarjanak kitűnni, önmagukat és vágyaikat megélni, jobb esetben is elégedjenek meg azzal, hogy a konyhában van a helyük, és ne akarjanak önmegvalósítani, sikereket elérni.
Ha egy nő nem mer a vágyai szerint élni, kiteljesedni, boldog lenni, felvállalni önmagát, akkor a meg nem élt élete, elnyomott érzései szorongóvá, frusztrálttá teszik, és ezt tudattalanul is lányára vetítheti ki. Egészen addig, amíg szembe nem néz ezzel. Ha az anya nem foglalkozik a saját anyasebével, akkor lányát fogja tudattalanul hibáztatni a meg nem élt élete miatt, és rávetíti a fel nem vállalt fájdalmait, ezért bánthatja, vagy elhanyagolhatja őt (ez megnyilvánulhat kritikában, lelki zsarolásban, szeretetmegvonásban, megalázásban, vagy akár testi bántalmazásban is).
Az az anya, aki nem dolgozta fel saját érzelmi sebeit, gyakran a lányától várja azt az érzelmi támogatást, amit az édesanyjától nem kapott meg. Ez azonban hatalmas érzelmi teher lesz a lánya számára. Mert megpróbál felelősséget vállalni anyjáért, próbálja tehermentesíteni, hogy az ő szerető anyukája lehessen. De nem fog sikerülni, mert senki terheit nem vehetjük át, ezért ez károsan hat az önbecsülésére. És azt az érzelmi támogatást pedig, amit édesanyánk nem kapott meg, mi nem tudjuk pótolni.
Ha az édesanyánkat sajnáljuk, lojálissá válunk, és emiatt tudat alatt azonosulunk vele. Ez pedig káros kapcsolódást eredményez, ami akadálya lesz érvényesülésünknek.
Nagy és fájó érzelmi sebbel gyakori, hogy az anya akarja megszabni lánya életének irányait, elvárja, hogy lánya lojális legyen vele szemben, ne vigye többre, ne legyen boldogabb, ne legyen sikeresebb, mert ezek őt arra emlékeztetnék, hogy ő nem merte felvállalni önmagát. A lány pedig azért, hogy édesanyja elfogadja, általában felveszi a jókislány szerepét, elnyomva saját identitását. Önnön előrejutását, boldogulását pedig egy életen át szabotálhatja ezzel addig, amíg rá nem ismer erre.
Számos női programot kaphatunk így anyai örökségként: légy jókislány, légy láthatatlan, nem mondj nemet, légy engedelmes, szolgálatkész, stb. Mi pedig úgy érezzük, hogyha ezeket teljesítjük, akkor válhatunk szerethetővé. Ezért inkább engedelmeskedünk a kimondott, vagy a ki nem mondott elvárásoknak.
Ezekkel a programokkal párkapcsolataink kiteljesedését is akadályozzuk. Gyakori, hogy félünk attól, hogy meg merjük mutatni igazi énünket, igényeinket, vágyainkat, mert akkor nem fogad el bennünket a férfi. Így lemondunk önvalónkról, miközben pedig szenvedünk, és ráadásul gátja az igazi intimitásnak is.
Felmerül a kérdés, hogy ha valaki érintett, hogyan lesz képes ebből kitörni? Vajon le tudja -e tenni ezeket a lelki programokat? Mit tud vele kezdeni?
Egyedül nehéz munka feldolgozni. Fontos, hogy ki merjük mondani, hogy érintettek vagyunk, és rá merjünk nézni arra a hiányosságra, ami bennünk dolgozik. A feltárt hiányt aztán el kell gyászolni, de azt is lényeges megérteni, hogy a múltunkkal együtt vagyunk azok, akik, amit nem megtagadunk kell, hanem elfogadnunk. Így tudunk csak megbocsátani és továbblépni.
Akkor tudjuk önmagunkat felvállalni, és szeretni, ha kialakítjuk belső anyai énünket, ami gyermeki énünk felé empátiával, támogatással, törődéssel és szeretettel fordul. Ez pedig erősíti az önbizalmunkat és önbecsülésünket is.
Fontos, hogy merjünk segítséget kérni. Ma már jól működő módszerek állnak rendelkezésre. Olyat keressünk, amiben bízunk, ami támogató, és nem csupán tüneti kezelést nyújt.
Ez sokszor egy hosszadalmas folyamat, mégis megéri vele foglalkozni, hiszen a bátor szembenézés hozhatja csak meg az érzelmi szabadságot. Ráadásul saját érzelmi gyógyulásunkkal letesszük a nehéz és fájdalmas terheinket is, és saját gyermekeink felé már egy merőben más, szeretettel teli anyai minőséggel leszünk képesek fordulni.

Vélemény, hozzászólás?